20 - Én és Haz...

Sziasztok manócskák! Rossz hírt kell közölnöm :/ Ez az utolsó bejegyzés... két hétig :D Beszartatok mi? Sajnos vagy nem sajnos de két hétre el kell utaznom és nem tudok részt hozni :S Tudom, hogy pótolhatatlan vagyok és, hogy nagyon hiányozni fogok :P (muhaha) De ez van. Próbáltam kicsit hosszabbra írni ezt a részt, nem tudom mennyire sikerült. Illetve azt sem tudom, hogyha haza jövök lesz- e időm részt írni, mert utána megint el kell mennem :/ Mindenesetre mindent megpróbálok megtenni, azért hogy minél hamarabb olvashassátok az új fejezetet. Nem foglak cserben hagyni, mert én is megszerettem ezt a blogot, meg titeket is. Jó olvasást! Sok puszi - Palma.

Néztem  a zöld szemeit, néztem, ahogy távolodik tőlem, aztán megláttam, ahogy Lou felé sétál… Csak bámultam őket.

- Niall! – Liam kapott el hátulról – Gyere! Menjünk le! – a színpad előtti kis térre célzott, néha leszoktunk menni a rajongókhoz, kiosztunk pár autogramot, ilyesmi. Elindultunk, közben még mindig őket néztem. Mindketten engem figyeltek, találkozott a tekintetünk. Egy kicsit tudok szájról olvasni, főleg Louiséról, idő közben megtanultam.

- Miért?... Ne játssz vele! – idegesen mondta Hazzanak.

- Nyugodj meg Boobear! Nem … bántani – Harry nyugodt volt és mosolygott is.

- Nem is téged …

El kellett kapnom a fejem egy rajongó benyúlt a korláton és elkapta a kezem, de a biztonságiak még időben elkapták. A csarnok tele volt, de már megszoktam, hogy ennyi az őrült, fanatikus… Érdekelt volna a beszélgetés további része. Tudni akartam… Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot, ha már egyszer úgy is együtt vannak mi a fenének kell engem piszkálni? Pedig Haz mostanában olyan jó fej volt… Lou meg na… Hát ő tökéletes volt mindig is és most is próbált megvédeni.

A koncert után zuhanyzás, ezt én most én kihagytam a múltkori után… Még mindig emlékeztem rá, hogy milyen Louis meztelenül… Teljesen elvörösödtem, ha rá gondoltam… És megint, ott mászkált egy szál törölközőbe, aztán mikor öltözött csak úgy ledobta… Ne tedd ezt, kérlek! A koncertnek egyébként feltűnően hamar 6-kor vége lett. Világos volt még és megbeszéltük, hogy megeszünk valahol egy pizzát, én sonkás, kukoricásat kértem. Nyamm :D Szeretem a pizzát, főleg, ha az étteremben nem kell Louis mellett ülnöm, nem szeretek mellette enni. Olyan furcsa… Bent ültem legbelül ő pedig szélen, így biztonságban éreztem magam. De mitől is félek? Ohh, ne már megint! Nem akarom ezt, nem akarom megint ezt, neki már van barátja. De olyan aranyos, amikor Harryvel szemben eszik, hogy oooo… L Haz meg csak engem nézett, mosolyogva, tudom hogy ez nála csak olyan, „szeretlek és a barátom vagy” mosoly, de akkor is… Most választanom kéne? A rajongókat szerencsére sikerült távol tartani, amíg ettünk, de aztán kezdtek megjelenni és el kellett hagynunk a helyet.

A kajálás után még mindig csak 7 óra volt, a fiúk bulizni akartak, nem tudom, nekem valahogy nem volt kedvem… Pihenni akartam vagy valami. Visszamentünk a hotelba, mindenki készülődött, én leültem Liamék ágyára Twitterezni. Nem is figyeltem nagyon, csak kényelembe helyeztem magam és nézegettem a Tweeteket. Jó volt a pizza, Nialler gyorsan befaltál mindent :P Ezt Zayn írta, nem tudtam, hogy mikor mert nem láttam telefont a kezében, sem az úton, sem sehol, talán a Modest műve…

- Niall! – Lou leült mellém, egészen közel. Megijedtem, elvörösödtem. Miért van ez mindig, ha vele beszélek? A combomra tette a kezét, Lou ne!

- Beszélhetnénk? – a hangja halk volt, rekedtes. Bólintottam.

- Nézd én csak meg akartam ezt köszönni neked… - kezdte. Meg kellett hallgatnom, úgy éreztem muszáj, akkor muszáj volt… Nyeltem egy nagyot és próbáltam nem a combomon pihenő bal kezére koncentrálni, hanem inkább arra, amit mond. Ő nézett engem, de én nem mertem a szemébe nézni, aztán végül mikor mégis sikerült elbódítottak szürkéskék szemei. Csak néztem őket, addig amíg lehetett, addig amíg tudtam… Felsóhajtott. Éreztem, hogy neki is nehéz ezt kimondani, így valakinek, mint például nekem, még akkor is, ha közelebb állunk egymáshoz, mint másokkal. Néha nehéz elfogadni a másságot… Beleharapott az alsó ajkába, és amit utána mondott az teljesen szíven ütött, görcsbe rándult az összes izmom, éreztem, hogy lüktet a vér a fülemben. Legszívesebben kirohantam volna abból a szobából, de nem tehettem…

- Én és Hazza szeretjük egymást – mondta ki végül. Az ő szájából hallani ezt… teljesen más volt. Úgy fájt… A fülemben csengett: Én és Hazza… Nem csak Haz, nem csak ő, hanem mindketten, és az a három szó, úgy tudott fájni. Az a kis kedv, ami már eleve előtte sem volt, de még az a kicsi is úgy elment… Nem akartam bulizni… Összeakartam esni, meg akartam halni, elakartam bújni vagy legalább megütni valakit, de nem lehetett és ez az érzés teljesen beterített.

- Szóval kösz, még egyszer… - elmosolyodott és magához ölelt, megveregette a hátam. Nem tudom, hogy van ez, de talán múlt héten még többet vártam ezektől az ölelésektől, még volt egy kis remény, hogy talán ő is úgy ölel… úgy, ahogy én szeretem őt, de nem ez rohadtul nincs így! A vállába fújtam a levegőt, igaz, hogy ez az ölelés nem tartott tovább két másodpercnél sem, mégis úgy éreztem, hogy ez az utolsó ölelés, amit Loutól kapok és, amit én adok neki. Akkor még nem sejtettem semmit, nem tudtam mennyire megváltozik majd minden. El sem tudtam képzelni… Aztán csak néztem őt, ahogy feláll, néztem, ahogy tátog, de nem értettem mit mond.

- Akkor jössz vagy nem? – kérdezte újra. Megráztam a fejem, próbáltam mosolyogni, legalább csak egy kicsit, de nem ment.

- Nem hinném… - nyögtem ki végül – Azt hiszem maradok és lepihenek kicsit – az arcom elváltozott, ahogy próbáltam mosolyogni, de amit mutattam egyáltalán nem mosolynak látszott, sokkal inkább hasonlítottam valakire, aki rosszul érzi magát.

- Akarod, hogy maradjon veled valaki? – ezt nem hiszem el… Ő olyan segítő kész, olyan… A francba! És pont Harryvel!!!

- Nem – válaszoltam határozottan – Nyugodtan menjetek! – próbáltam biztatóan bólogatni, de úgy tűnt nem vagyok elég meggyőző. Egy darabig még bámult rám, végül úgy döntött békén hagy. Alig vártam, hogy kilépjenek az ajtón, alig vártam, hogy egyedül maradhassak. Aztán mikor elmentek csak bementem a szobánkba és arccal a párnába nyomtam a fejem. A könnyeim folytak, ordítani akartam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Talán Tweetelnem kéne valamit, talán az segítene, de egyszerűen felállni sem tudtam arról az ágyról. Csak sírtam és sírtam, úgy éreztem, több órán át, míg végül el nem nyomott az álom…