23 - Meghalt

Sziasztok manócskák! Ezúttal résszel :D A 23. Az az igazság, hogy szerettem volna ezt a blogot még a suli előtt befejezni, mert utána valószínű nem nagyon lesz időm rá, csak hetente egy rész... De úgy tűnik ez nem fog összejönni, nagyon el vagyok maradva :S Mindenesetre kitartóan hozom nektek a részeket és remélem komiztok is, mert tényleg sokat jelent, erőt ad :)) A részhez nincs különösebb hozzá fűzni valóm, ha van kérdés nyugodtan tegyétek fel és majd eldöntöm, hogy válaszolok-e :P Jó olvasást! Sok komit! Puszi - Palma.

Már eltelt két nap. Két hosszú vagy rövid nap. Már nem is tudom, nem is emlékszem, csak egyetlen dolog cikázik mindig a fejemben. Mikor jön már haza, mikor láthatom, mikor ugorhatok a nyakába. Még mindig úgy érzem, hogy haza fog jönni, hogy csak elment pár napra, nyaralni vagy tudom is én. Még mindig úgy érzem, megbocsájthat nekem, de nem, már nem teheti, mert… Nem tudom kimondani, úgy érzem ezt a szót törölni kéne a szótáramból. Úgy érzem törölni kéne mindent vele kapcsolatban, de még sem mert emlékezni akarok, emlékezi akarok rá, a szemeire, az ölelésére, a szexis testére… Mindig az az egyetlen szó keringett a fejemben, számtalanszor hallottam már az elmúlt két napban, de valahogy sosem vettem komolyan, mintha elfelejtettem volna a jelentését.

- Meghalt… - Paul arca olyan kifejezéstelen volt, ahogy kimondta. Néhány pillanatig fel sem fogtam, azt hittem a kocsira értem, vagy legalábbis azt akartam hinni. Hihetetlen bűntudatot éreztem. A fejem hasogatott, megszédültem, le kellett ülnöm.

- Mi?! Ez biztos? – Liam szavai összemosódtak a fülemben. Megpróbáltam Loura nézni, kíváncsi voltam a reakciójára, de nem ment. A fájdalom elviselhetetlen volt, hányingerem lett, magamtól… Leültem a kanapéra, nem vettem észre, de Lou mellém sétált. Leült a karfára, nem szólt semmit, csak leült.

- Egy autóbalesetet jelentettek be… - kezdte el mondani Paul. Egy árokba hajtott, szinte azonnal… Még mindig nem megy, még mindig lehetetlennek érzem, két nap után is.

Valaki kopogott a szobám ajtaján. Talán ki sem mozdultam innen mióta megtudtam. Mindenki próbált vigasztalni, de ezt ők nem érthetik, fel sem tudják fogni… Mondjuk Louis helyzetében sem szívesen lennék, Liam azt mondta egésznap csak a tévét bámulja és nem szól senkihez.

- Igen? – kiszóltam, de a hangom kicsit megcsuklott a végén.

- Louis vagyok – a hangja még mindig férfias volt – Bejöhetek? – gyorsan felültem az ágyamon. A hajamat kicsit lesimítottam és megtöröltem a szemem.

- Gyere – mondtam neki.

Belépett az ajtón, nem látszott rajta a fáradtság, tényleg. Miért mondtam neki, hogy jöjjön? Pedig, akkor irtó mérges voltam rá, úgy éreztem ő ölte meg… Csak utána jöttem rá, hogy valójában nem is ő volt. De akkor ki?

- Meg kell kérdeznem valamit – leült az ágyam szélére, én az ölembe húztam egy párnát – Kész vagy már a temetésre? – felsóhajtott. Be akartam olvasni neki, hogy pont te, aki miatt … Máris el akarod temetni, de nem ment, még mindig szerettem, ennek ellenére is, és úgy tudtam, hogy Hazza is szerette. Miért tettem volna ilyet a legjobb barátom szerelmével? Nem tudtam neki azonnal válaszolni, rendbe kellett hoznom a hangom.

- Öm… azt hiszem – lehunytam a szemem – Legyünk túl rajta gyorsan – bólintottam.

- Jó – halványan elmosolyodott – Mert a srácok is így gondolták. És tudod akkor talán kiküszöbölhetjük ezt a nagy felhajtást is a… dolog körül…

- Persze – én is próbáltam rá mosolyogni, de egyáltalán nem ment, egy kicsit sem. Amúgy sem, de rá meg főleg, nem tudtam, mit is érzek. Nem tudtam hogyan kéne viszonyulnom hozzá, nem tudtam semmit… Felállt és elindult az ajtó felé. Gyorsan utána szóltam.

- Várj! – hirtelen rám kapta a tekintetét, láttam rajta, hogy meglepődött.

- Szóval… - kezdtem halkan - a többiek ezt mondták nagyon ki vagy – megint mosolygott.

- Nekem azt mondták, hogy te is – azok a szemek… De valahányszor mikor ránéztem mindig Hazzat láttam.

- Sajnálom… - törtem meg a néhány pillanatos csendet és csak néztem őt. Bólintott egyet.

- Szóval akkor minél hamarabb? – kérdezte meg újra, mielőtt kilépett az ajtón.

- Ühüm… - dünnyögtem.

- Enned kéne! – hirtelen visszanézett – Gyere majd ki! – utasított és végleg kilépett a szobám ajtaján. Ennem kéne? Ez most komoly? Úgy is kihánynék minden egyes falatot, vagy legalábbis megpróbálnám… Mindennek ellenére úgy döntöttem, ilyen hosszú idő után mégis csak kitámolygok valahogy a szobámból. Olyan üresnek éreztem a házat, igaz, hogy szólt a tévé és volt meleg kaja az asztalon mégis úgy éreztem üres. Leültem kajálni, közben jött Liam, hogy elmondja Paul jön délután megbeszélni a temetéssel kapcsolatos dolgokat. Elmondta azt is, hogy kidobott minket a Modest, mikről le nem maradok. Az egyetlen egy jó hír két napja, amit hallok. Szóval azt Tweetelek ki, amit csak akarok. Ez így mind szép és jó, de most rohadtul nincs kedvem Tweetelni.

- A biztos forrású hírszerzők most már véglegesen megerősítették, hogy a holtest, amit találtak az ifjú One Direction göndör énekeséé Harry Stylesé. Azt még nem tudjuk pontosan, hogy mekkora vitát fog ez kavarni a rajongók között, a „Biszex vagyok” kijelentése után, de az biztos… - Zayn arrébb kapcsolta a tévét.

- Inkább ne hallgasd! – dörmögte és hátba veregetett – Hidd el, nem tesz jót.

- Igaza van – helyeselt Liam is – És ha jót akarsz magadnak Twitterre se menj fel – beleszürcsölt a narancslevébe.

- Lou hol van? – kérdeztem és felálltam az asztaltól.

- A szobájában – vágták rá mindketten.

- Illetve a szobájukban – javította magát Zayn.

- De hát Hazza… meghalt – suttogtam magamnak, alig hallhatóan. Be tudtam ismerni. El tudtam fogadni, akkor el tudtam…