24 - The funeral...

Halihó manócskák! Hát nem valami vidám rész :S És valahogy az a sejtésem, hogy most nem túl vidám részek következnek... De azért lesz benne az is, nyugodjatok meg :)) És a következő résztől most már tényleg érdekesebbre fordulnak a dolgok, higgyetek nekem ;) Ehhez jó olvasást! És, ha írnátok egy két komit, véleményeket, azt nem bánnám :P Mit gondoltok most? Hogyan tovább a sztoriban? Én tudom mi lesz, csak kíváncsi vagyok, na :)) Puszi - Palma.

Nem szeretem a temetéseket, sőt kimondottan utálom őket… Utálom reggel, utálom este, délben vagy bármikor, egyszerűen utálom. És az az igazság, hogy most már az esőt is…

London teljesen ködbe burkolózott, azon a napon, hétfő volt, igen azt hiszem… Az eső kopogása törte meg a skót duda lassú, nyöszörgő hangját. Mi valami mást akartunk, de Paul ragaszkodott hozzá, azt mondta, hogy ez Hazra emlékezteti. Én meg, nem tudom… Nem is tudtam, hogy kéne emlékeznem rá. Mert, nem jutott eszembe semmi, néha persze hallottam a halk rekedtes hangját a fejemben és láttam a mosolyát, azt a kedves aranyos arcot, láttam, ahogy flörtöl, de még mindig nem értettem semmit, nem tudtam valójában mi történt vele… Lou nem nagyon beszélt, én meg féltem megkérdezni… Tudtam, hogy nem mutatja ki, de én azért láttam rajta, hogy mennyire bántja ez az egész, elvesztette a szerelmét. És én? Kit vesztettem el? Még mindig nem tudtam. Zayn és Liam… Őszintén szólva ők még annyit sem tudtak, mint én… Nem tudták a dolgot Louisszal, nem tudtak a csókokról, mert, hogy akkor azt gondoltam több is volt. Sőt még arra is gondoltam… Én szánalmas hülye! Ahogy ott álltunk az esőben esernyővel a kezünkben minden, egyszerre próbált szanaszét cikázni a fejemben, mert akkor még nem tudtam semmiről. Nem tudtam, hogy lesz valami, ami mindent megváltoztat, mert volt valami, amitől megváltozott minden…

- Olyan ember volt, akinek határozott céljai voltak – így utólag visszagondolva milyen igaz, kár, hogy valaki megakadályozta ebben…

- Énekes akart lenni, ezt volt az álma és teljesült is, a siker után érte a halál – a temetésén majdnem több, mint 700-an jelentek meg, de csak azért mert többen nem fértek volna el. Ez is mutatja mennyire szerették…

- Niall! – Paul vállba bökött, ott álltam közte és Lou között, mint legkisebb, akire még vigyázni kell. Harry szülei is megjelentek a temetésen. Az apja nagyon hasonlított rá, az anyját nem nagyon figyeltem… Végig sírtak. Nekem egyetlen egy könnycsepp sem hullott ki a szememből… Miért vagyok ilyen p*cs? Miért?! Zavarban voltam, mert Lou ott állt mellettem, a vállamra tette a kezét és sírt. Ha ez nem hoz zavarba akkor mi? Egyszerűen nem is volt lehetőségem sírni… De ez rohadtul nem magyarázat, legalább csak egy kicsi jelét mutathattam volna, hogy… fájt. Mert igen, bevallom fájt. De nem is tudom, hogy pontosan mi… Zayn csukott szemmel állt, Liam, pedig esernyő nélkül, hagyta, hogy szétázzon a haja, nem érdekelte, hogy megfázik.

- Igen? – szóltam vissza Paulnak suttogva.

- Jól vagy? – a hangja egészen halk volt, kicsit rekedtes.

- Persze – hazudtam, jó, hogy nem volt plafon különben biztos rám szakad.

- A temetés után elvinnélek titeket kicsit…

- Persze, rendben – nem tudom miért mondtam mindenre, hogy persze. Ezt csinálom, ha hazudok? Miért nem lehetett hamarabb? Miért nem lehetett előbb? Miért akkor? Miért utána? Annyi kérdésem volt…

A temetés után részvételtünk Harry szüleinek. Éltem egyik legrosszabb pillanata volt, persze akkor még nem tudtam, hogy utána mi következik… Ott álltam tisztára görcsösen, egyetlen egy normális szó sem jött ki a torkomon, a hangom kattogott, ők pedig sírtak. A tortúra után beültünk Paul kocsijába, egy fekete kisbusz. Az X- es stúdióba vitt. Csak akkor esett le, mikor már bent álltunk, hogy minden itt kezdődött. Itt találkoztunk először, itt találkozott először Louval. Szerették egymást, tényleg, most már biztosan tudom. Jobban, mint a barátok… Nyeltem egy nagyot, ahogy beléptünk a sötét terembe. A lépteink visszhangoztak előjött minden emlék. Szinte láttam magam előtt a zsűrit.

- Miért hoztál ide? – kérdezte Zayn és leült a színpad szélére. Kicsit idegesnek látszott, vagy csak fáradt volt. Louis zsebre dugott kézzel sétált fel a lépcsőn. Liam, pedig leült egy székbe a nézőtéren.

- Sosem ültem még itt – dünnyögte magának halkan.

- Csak szeretném, ha tudnátok honnan indultatok – mondta Paul és körbe nézett a teremben – És hogy hova jutottatok. Együtt – tette hozzá halkan.

- Azt hiszed, hogy ezzel vége? – Zayn még próbált erősködni, de őt is a sírás kerülgette. A francba! Csak nekem nincsenek könnyeim? Vagy szívem nincs?

- Nem. Semminek sincs vége, csak egy szakasznak az életetekben, a banda életében – Paul néha ilyen bölcsességeket is tud mondani, és akkor nagyon jól jött. Felsóhajtottam és én is felsétáltam a színpadra, olyan nehezek voltak a lábaim, soha nem éreztem még ilyennek őket. Nem mentem oda Louhoz, hanem egyből a színfalak mögé indultam, ez emlékeztetett a legjobban rá. Végig mentem azon a kis folyosón, ahol mindig várakoztunk, eszembe jutott, hogy mindig mennyire izgultam ő pedig megnyugtatott. Azt mondta, hogy nyugi nincs semmi gáz, ha meg kiesünk együtt esünk ki. Mindig ezt hajtogatta. Megláttam egy gitárt az egyik polc mögött, a kezembe vettem. Úgy éreztem játszanom kell, szinte már az ujjam hegyén volt a dallam. Gyorsan felkaptam és visszamentem vele a színpadra. Leültem a lépcsőre és pengetni kezdtem, nem tudom mit, ami éppen jött. Louis halkan elkezdett dúdolni alatta, aztán Zayn és Liam is bekapcsolódtak…