26 - Jobban, mint kellett volna...

Sziasztok manócskák! Hú ezer bocsánat a sok késésért, tudom, hogy nem mára ígértem, de volt dolgom bőven. 1 hét alatt sok dolog történt jók és rosszak is... Ez ilyenkor év elején mindig nehéz. Én most kezdtem a kilencediket, szóval bele szokni meg minden... De egyébként nagyon bejön :D Nektek milyen a suli? Na jó nem dumálok a suliról xD Szóval a részről: 26. <3 Remélem elég érthető és tiszta minden :)) Jó olvasást hozzá! 

U.i: Nem tudom, hogy hallottatok-e tragédiáról... ( http://www.kisalfold.hu/rabakozi_hirek/gyori_kosarasok_tragediaja_gyaszol_a_sportelet_nyolcan_meg_mindig_korhazban/2348694/ ) Nekem elsőre olyan hihetetlen volt... Mintha a családtagjaimat vesztettem volna el :/ És pont a szülinapomon :S Szóval csak annyit, hogy... Nyugodjanak békében! :((( Nem ismertem őket személyesen, de mégis úgy érzem, hogy mi kosarasok egy nagy család vagyunk, olyanok, mint a Directionerek... (Amúgy nem tudom, hogy ezt most minek írtam ide le... :/)

és akkor a rész: 

Szóval Niall, emlékszel még az X-re?

Igen… Minden ott kezdődött, erre nem is gondoltam soha. Akkor találkoztunk először…

Mikor először láttalak kint gitározgattál sorban állás közben. Egy csomóan köréd gyűltek, olyan központi személyiség voltál.

Én soha nem éreztem magam annak…

És nekem is valószínű ez tetszett meg, figyeltelek, ahogy énekelsz és gitározol. Tudtam, hogy jobb vagyok nálad (bocsi L), de szurkoltam neked, hogy bejuss, azt akartam, hogy lássalak még. És be is jutottál, én is bejutottam. Akkor a srácok még nem is voltak a képben csak te és én… Illetve csak te, mert valószínű, hogy te engem észre sem vettél.

Tényleg nem vettem észre. Igazából nem nagyon foglalkoztam a többiekkel, csak azokkal akiket ismertem. Mondták, hogy van egy pár jó hangú srác, de sosem figyeltem rájuk, csak később mikor összeraktak minket…

Nem éreztem semmi különöset, akkor még (azt el kell mondanom, hogy már az X előtt is voltak furcsa „barátaim”…) Csak egy srác voltál, akit jó volt nézni olyan aranyos voltál, meg minden…

Elkezdtem gyűrögetni az ágynemű huzatomat, Lou még mindig ott szuszogott mellettem, de még mindig nem mertem ránézni.

Abban az időben nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna ezt ezért úgy éreztem egyedül vagyok. Akkor jött Loui. A táborban találkoztunk és lettünk nagyon jóban. Olyan volt, mint én, együtt röhögtünk meg minden és mikor elmondták, hogy nem jutottunk be együtt készültünk ki. Beszéltünk rólad is.

Nyeltem egy nagyot és hirtelen Loura néztem, már nem igazán érdekelt mit gondol, úgy éreztem, hogy ennél a naplónál már nem tudhat többet. Rám mosolygott. Éreztem, hogy nem tudok visszamosolyogni sokkal inkább a sírás kerülgetett, mert láttam minden egyes szót. Minden egyes szót abban a könyvben, amit Hazza keze kanyarított oda és ez egyszerűen olyan űrt hagyott a szívemben.

Sokat beszéltünk rólad… Őszintén szólva, szinte mindig te voltál a téma, te hoztál minket össze.

- Én? – rábámultam Loura. Rám nézett, de nem szólt semmit, tudta, hogy úgy is tovább fogom olvasni.

Elmondtam neki mindent magamról és ő is nekem azt, amit tudnom kellett. Szurkoltunk egymásnak a színfalak mögött. és a táborban az egyik éjszaka együtt is aludtunk. És még sokszor, szeretek vele aludni… De Niall! Soha nem volt köztünk több, mint barátság. Nem volt. Csak barátok vagyunk, legjobb barátok. Ennyi. Érted?

Micsoda? Akkor miért láttam őket smárolni?! Ha? Miért? Ha nem tették volna, akkor, akkor… Megint a barnára néztem. Már biztos idegesítette… Megakartam szólalni, megkérdezni, hogy akkor miért láttam őket, de nem volt elég merszem és inkább az alsó ajkamba haraptam. Visszanéztem a könyvre és folytattam az olvasást.

Na mindegy. Folytatnom kéne a sztorit… Szóval az X faktor. Emlékszel mikor egy csapatba raktak minket?

Akkor még nem éreztem semmi különöset Lou iránt, mert annyira el voltam foglalva azzal, hogy bejussunk… és senki más iránt sem. Emiatt szakítottam az akkori barátnőmmel is…

Hidd el jobban örültem neki, mint bármi másnak, mert így már biztos volt, hogy ha más nem legalább beszélgetünk vagy mindennap láthatlak. Olyan boldoggá tettél…

Könnybe lábadt a szemem. Észre se vettem, hogy így érez, mindig azt hittem, hogy Lou miatt örül… Hogy őt szereti és, hogy ez kölcsönös. Úgy szégyelltem magam…

- Ne sírj! – Lou halkan suttogott és a combomra tette a kezét, de ettől csak összeugrott a gyomrom és még rosszabbul éreztem magam. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Soha nem sírtam előttük azelőtt. Följebb csúsztatta és a vállamra rakta a kezét.

- Haz nem akarná, hogy sírj – mondta halkan.

- Én sem… - nyöszörögtem – Boldog volt? – felemeltem a fejem és belenéztem halványkék szemeibe. Akkor is csillogtak, mint mindig.

- Boldogabb, mint hiszed – elmosolyodott. Felsóhajtottam és lapoztam egyet.

Az X- ben olyan boldog voltam… Louval mindennap megbeszéltünk minden kis titkot és egy idő után rájött, hogy egy kicsit kezdek túl sokat beszélni rólad, hogy jobban szeretlek téged, mint kellene… Sajnálom Niall, de ez az igazság. Jobban szeretlek, mint kellene…

A lap helyenként hullámos volt, pici foltokban, szinte észre sem lehetett venni csak, ha nagyon figyeltem. Sírt? Sírt, amikor ezt írta? Sírt miattam? Haz sírt miattam? A szívem olyan nehéz lett abban a pillanatban, egyszerűen soha nem gondoltam, hogy egyszer, majd valaki miattam fog könnyeket hullajtani, azt meg pláne nem, hogy pont ő lesz az. Utáltam még a gondolatot is.

És amikor ő rájött erre, nem nevetett ki, nem irtózott tőlem, mint ahogy sokan mások tették volna, hanem próbált együtt érezni velem. Úgy tekintett rám, mint egy barátra akinek segítségre van szüksége és segített is, nagyon sokat segített…