29 - Más volt...

Halihó manócskák! Megfogadtam, hogy a szünetben befejezem a blogot... Ma eljött a nap, amikor úgy érzem, kész vagyok ezt megtenni. Szóval szurkoljatok, hogy sikerüljön! ;) Úgy gondoltam nem húzom már tovább, kiderül minden. Ez lesz az első blogom, amit be is fejezek, már, ha ez sikerül :D Sajnálom, hogyha vártatok volna még részeket, de igazából ennyi volt tervben, a sztori itt véget ér. Előre is sajnálom, mert nagyon jó volt veletek, szerettem ezt a blogot... :)) De nem búcsúzok, vannak terveim a jövőre nézve is... Na nem dumálok ennyit... :D Olvassátok inkább a részt, mint az én hülye dumámat xD - Puszi Palma.

- Nem tudom ezt tovább olvasni Lou! – sírásban törtem ki. Őszintén szólva én sem számítottam rá, talán ő igen, talán ő tudta, hogy ezt fogja majd kiváltani belőlem. Nem tudom, nem tudok már semmit… Ő csak magához ölelt, erősen, erősebben, mint bármikor máskor és hagyta, hogy a vállán sírjak. Óvatosan a hajamba puszilt, nem láttam az arcát, csak éreztem. Én pedig sírtam, sírtam addig, amíg szépen lassan meg nem nyugodtam, megnyugtatott. Lou tudta mit kell tennie az ilyen helyzetekben, ő mindig tudta mit kell tennie. Tudta, hogy segíthet Hazzanak, tudta, hogy legyen igaz barát, és akkor jöttem rá… Rá jöttem, hogy mit akarok. Olyan akarok lenni, mint ő. Ha olyan lettem volna, nem taszítottam volna el magamtól az embereket most minden rendben lenne. Nem kéne ezt a buta naplót olvasnom Harry fájdalmairól és az enyémekről. Mert, ami neki fájt az most már nekem is fáj és fog is, örökre. 

- Shh! – Lou próbált nyugtatgatni és sikerült is neki. Jól esett mikor megölelt, pont arra volt szükségem akkor… Lassan hátrébb húzódtam tőle, bár eltudtam volna viselni még egy darabig.

- Tudod Niall – kezdte az arca kedves volt, ahogy rám nézett a szemei csillogtak, talán ő is sírt egy picit… - Mikor Haz odaadta ezt nekem megkért, hogy legyek itt veled amikor elolvasod, végig – elmosolyodott. Tudtam mire céloz. Nem állhatok meg, biztos van még valami amiről tudnom kell, ez a sztori az enyém, nekem szól, végig kell olvasnom.

- Mikor adta oda? – kérdeztem halkan és megtöröltem az arcom. Az ágy támlájának dőlt, de úgy, hogy a vállunk pont összeérjen. Előre nézett, aztán rám.

- Mielőtt bevallotta, hogy biszex – egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, mire gondolt? Nem tudom…

- Az interjú előtt? – kérdeztem.

- Igen – sóhajtott – Nem tudtam mit akar, persze sejtettem, hogy van valami szándéka azzal, hogy odaadja, de erről fogalmam sem volt… Nem tudtam – szomorú lett a hangja. Először láttam így, és olyan aranyos volt… Tényleg. Pedig, ő mindig az a pasis Mr. Tomlinson volt, de most mégis olyan aranyos volt, a hangja meg minden. Előre nézett, lassan a vállára hajtottam a fejem, ő pedig az enyémre. Tényleg megnyugtatott.

- Niall… - felsóhajtott megint – Haz csinálta mindig ezt… - nem tudtam mit mondjak… - És tök jó, hogy most te csinálod – fejezte be. Elmosolyodtam. Tényleg igaz? Nem. Úgy éreztem nem lehet az… Néhány percig így ültünk, aztán szólt, hogy tovább kéne olvasnom. Felemeltem a fejem és visszanéztem a könyvre, ő pedig visszatette a fejét a vállamra. Jó érzés volt és észrevettem valamit. Nem voltam ideges. Sikerült megnyugodnom, nem tudom mi váltotta ezt ki, de jó volt.

Lou pedig mindig próbált vigasztalni, mert ugye a rajongók előtt meg előtettek is mosolyognom kellett. Ilyen ez a sztár élet…

Előttem nem kellett volna. Elmondhattad volna. Miért Haz? Miért?!

Próbált segíteni mindenben, és most már tudod Niall. Ezért voltam néha olyan bunkó veled… Ne haragudj! Ne haragudj rám, kérlek!

Rád? Soha. Rád sohasem tudnék.

Emlékszel, amikor a bulin összeborzoltad a hajam? :3 (csak, hogy lásd, hogy vannak szép emlékeink is) Olyan édes voltál akkor is…

Jaj Harry…

De visszatérve a sztorihoz. Az az idő teljesen megemésztett, ezer szerencse, hogy ott volt nekem Lou. Mindent neki köszönhetek J Meghaltam volna érted… és aztán azok a koncertek, hogy egyfolytában együtt kell lennetek. Kiakadtam rá… Egyik nap az egyik ilyen koncert után nagyon összevesztünk… Megpróbálom idézni:

Az ágyon feküdtünk, én a plafont bámultam és egyszer csak megszólaltam, nem bírtam már tovább…

- Lou nekem elegem van! Érted?! Elegem – tulajdonképpen ráförmedtem… A mai napig bánom, ha hiszed, ha nem… Úgy elszomorodott az arca, úgy megijedt. Nem akartam Lou! Ne haragudj!

Ő nem haragszik Haz. Te haragszol magadra… Ne mondj ilyeneket! Nem kéne ilyeneket mondanod… Szerettelek…

- Sajnálom Harry, ha rosszul érnitett – Lou hangja elcsuklott – Nem akartam neked fájdalmat okozni – felém fordult, megtámasztotta a fejét – Nem gondoltam, hogy pont ő… - megrázta a fejét, halkan felsóhajtott. Felálltam az ágyról. Ideges voltam. Ne haragudj Lou! Ne haragudj!

Miért kér mindig bocsánatot? Elegem van… Loura néztem, a feje még mindig a vállamon volt, nyomtam rá egy puszit.

- Én sem… Azt hittem tudod mit érzek! – nem ordítottam vele… Nagyon halkan beszéltem és majdnem elkapott a sírás, ő is felállt és közelebb jött, hogy megöleljen. De én eltoltam magamtól, elfordultam tőle. Elfordultam attól az embertől, aki akkor (természetesen csak utánad Niall) a legtöbbet jelentette nekem.

Miért csak utánam? Vele sokkal jobb volt a kapcsolatotok. Én csak egy szánalom vagyok… Egy hülye barom, aki arra se volt képes, hogy elmondja, hogy szeret…

Megállt. Szerintem nyelt egyet, mert ilyenkor azt szokta csinálni, aztán megszólalt, de a hangja cseppet sem volt nyugodt, persze próbálta annak mutatni, de belül háborgott. Ismerem már annyira, hogy tudjam…

- Tudom is, de azt te sem gondoltam komolyan, hogy majd… hogy… - éreztem a hangjában. Fájt neki. Fájt neki, hogy megbántottam. Ne haragudj!

- Hé! Nyugodj meg Boobear! – ellágyult a szívem fájt így látni. Elindultam felé, hogy megöleljem, de történt valami. Tudod mi volt az Niall? Elmondjam? Kopogtál az ajtón…

- Srácok! Gyertek! Kaja van – és akkor meghallottam azt a szexi hangodat. Hirtelen megálltam, Louval egymásra néztünk. Elmosolyodott, mert látta a szememben, hogy milyen boldog vagyok, oda jött és nyomott egy puszit a homlokomra…

Hé! Várjunk csak! Erre a sztorira emlékszem… Csak én valahogy másképp képzeltem el… Te jó ég! Hogy lehettem ekkora, orbitális barom? Hogyan? És hány sztori van még, amibe mást képzeltem bele, mint, ahogy valójában történt? Mennyi? Akkor vajon azzal a csókkal mi van? Bele sem merek gondolni… Megint Loura néztem:

- Mekkora barom vagyok. Nem engedtem, hogy megöleljen… - azt is mondhatnám, hogy ez is csak úgy kicsúszott a számon… De nem. Nem így volt. El akartam ezt mondani neki… Ő pedig, nem szólt semmit, csak óvatosan megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat…