25 - Szia NIall...!

Sziasztok manócskák! Most már hivatalosan is elmondhatom, hogy (szerintem) az egyik legérdekesebb részhez értünk. Most kiderül minden, persze ez sem lesz olyan gyors folyamat, de szépen lassan, majd jönnek a részek ;) Viszont a komikat sajnos nem látom :( És mintha az olvasóim is kevesebben lennének :S Összetudunk hozni a kövi részig 10 komit? Ennyi még soha nem volt. Örülnék neki :3 Persze, ha nem lesz meg nyilván akkor is lesz rész (mert ugye én nem fenyegetőzök komi határral) de azért na... Jól esne... :)) Jó olvasást, kellemes időtöltést! Puszi - Palma. 

A temetés után, amúgy is ki voltam bukva, de ő még rátett egy lapáttal… Nem tudom mit gondoltam vagy, hogy mit kellett volna gondolnom, de teljesen úgy éreztem igaz… Soha nem gondoltam rá előtte, hogy ez lehetséges lehet, de így utólag visszagondolva tényleg ott volt és észre kellett volna vennem. Nem kellett volna, a hülye gondjaimmal törődni és mindig csak egy valakit látni… Nem kellett volna. De én őt is láttam, láttam milyen aranyos volt, láttam mindent, csak nem vettem észre…

Az ágyamon feküdtem, őszintén szólva abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Gondolkoztam, próbáltam megfejteni a dolgokat, hogy Lou miért nem omlott össze teljesen, amikor elvesztette a szerelmét? Ilyen hülyeségeken gondolkoztam, ahelyett, hogy valami értelmeset csináltam volna, mielőtt… mielőtt szembesülök az egésszel.  Hirtelen két kopogás az ajtómon, gyorsan felültem az ágyon, meglepődtem, nem akartam látni senkit és azt akartam, hogy engem se lásson senki.

- Niall? Bejöhetek? – addig a napig, mindig úgy éreztem, hogy őt mindig látni akarom, mindegy mi van… És fogalmam sem volt miért, de aztán megértettem és utána már úgy éreztem semmi közöm hozzá, megváltozott minden.

- Persze – mondtam halkan. Louis feje megjelent az ajtóban, az arcán halvány mosoly virított, de úgy láttam rajta, hogy inkább csak kierőszakolta. A kezét hátra rakta.

- Niall… Beszélnünk kéne – folytatta.

- Jó – mondtam.

- Van itt valami – elővett a háta mögül egy kis könyvecskét, fekete volt apró, piros és rózsaszín szívekkel, úgy láttam keményfedeles. Nem tudom mit éreztem mikor először megláttam, csak egy olyan semleges érzés volt… Talán mert akkor még nem tudtam mi következik. Csak néztem Lout a kék szemeit, még mindig bele voltam feledkezve, teljesen…

- Tessék – odanyújtotta. Érte nyúltam mit sem sejtve semmiről, ő persze akkor már tudta, tudott mindent. A könyvre néztem aztán vissza rá.

- Ki kéne nyitnod – elmosolyodott, olyan aranyosan, hogy tisztára belepirultam. Végül visszanéztem a könyvre és kinyitottam. Nem lapoztam bele, rögtön az első oldalt néztem. Mikor megláttam az első szót, eltátottam a szám, hogy levegőt kapjak. Szia Niall…! Úgy éreztem, mintha egy kardot próbálnának lenyomni a torkomon, ami lassan átszúrja a szívemet is. Hirtelen összecsaptam. Nyeltem egy nagyot, nem tudtam fel nézni. Louis közelebb húzódott.

- Shh… Segítsek? – a kezével megpróbálta elhúzni az ölemből. De én megszorítottam.

- Ne! – szóltam rá, magam sem tudom hogyan… A könyv még mindig csukva pihent az ölemben – Ezt meg hogy?! – mindössze ennyit tudtam mondani, arról, amit az előbb láttam, de még mindig nem néztem Loura.

- Olvasd el! – kérte halkan – Csak olvasd, és majd közben mesélek – feljebb csúszott az ágyon, a hátát a falnak támasztotta. Meg kéne bíznom benne? Mást nem nagyon tehetek… Vettem egy mély levegőt és újra kinyitottam, a térdeimet felhúztam, úgy kezdtem el tovább olvasni.

Szia Niall…!

Fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, de talán előbb el kéne mondanom miért is olvasod ezt.

A szívem óriásikat dobbant, izzadni kezdtem. Ez nekem szól… Csak nekem.

Az az igazság, hogy azért, mert… Na jó. Ezt így most nem tudom elmondani, oké? De kitaláltam valamit. Írtam neked egy dalt.

Egy dalt? Nekem? Miért? A francba! Úgy éreztem teljesen összeomlok, a sírás határán voltam, de Louis előtt még sem sírhatok…

A CD-t Lou fogja odaadni neked, megkértem rá.

Kifújtam a levegőt, tudtam, hogy rá kell néznem. Összepréseltem a szám, és lassan felemeltem a fejem.

- A CD! – Louis még akkor is halványan mosolygott, mikor a zsebébe nyúlt, hogy kivegye – Van itt egy walkmaned vagy valami? - megráztam a fejem.

- Hm… - savanyú képet vágott – Nekem van egy fent. Mindjárt lehozom – felállt és elindult felfelé. Én meg visszanéztem a lapokra.

Amikor ezt hallgatod, tudnod kell néhány dolgot. Ez a szám rólad szól, neked írtam. Boobearrel (bocsi, hogy így hívom, próbálok leszokni róla) mentünk el felvetetni… J De erről, majd később, el akarom mesélni az egész történetet. El akarok mesélni mindent. Tudnod kell róla… Tulajdonképpen ez is a legelején kezdődik, mint minden más sztori…

Hirtelen nyílott az ajtó, Lou jött vissza, egy walkmannel és fülhallgatóval a kezében. Lassan lélegeztem, az ujjaim idegesen cikáztak a lábamon, gyorsan a hajamba túrtam. Még akkor sem értettem. Mi a fene ez? Folyton ezt kérdeztem magamtól. Mi a fene történik? Mert, hogy nem vagyok/vagyunk 100-asok az biztos, de akkor mi történik? A barna leült mellém, felnyitotta a lejátszót és belerakta a CD-t. Én meg közben felraktam a fülest. Megnyomtam a playt. A zene dallamos volt, egy picit meg is nyugtatott, de amikor meghallottam Haz hangját szíven ütött. Úgy fájt… Úgy fájt hallani őt. Hallani, ahogy énekel, rólam. Lehunytam a szemem, a szám remegett, a kezemmel végig simítottam az arcomon. Hogy hogy nem értettem eddig? Miért nem tudtam felfogni? Ezernyi kérdés cikázott akkor a fejemben, de néha még most is. Nem értem, hogy lehettem ilyen… A könnyeim hullani kezdtek, még így, a csukott szememen keresztül is.